Munkácsy Mihály festménye, az Ásító inas, pontosabban az ásító inast ábrázoló fejtanulmány a magyar festészet egyik legismertebb műve. Talán egyetlen kép sincs a 19. századi magyar festészetben, ami ennyire hétköznapi, s szinte illetlen témát ábrázolna: egy ásító fiatal legény szinte zavaró közelségből láttatott arcát. Az ásító fiút aztán Munkácsy egész alakos képen is megfestette. Érdekes azonban, hogy a mester egy-egy arcra, figurára koncentráló tanulmányai sokkal kifejezőbbek, mint a részletekben gazdag végső kompozíciók. Ez a karakteres fejtanulmány is többet mond el az inasévek emlékeiből, mint az egész alakos alkotás, amely életképszerűen ábrázolja a hajnalban ágyából kikelő, nyújtózkodó, nehéz sorsú inast. Az itt látható tanulmány az arcra összpontosítva lényegre törőbben ragadja meg az egyébként hétköznapinak mondható jelenetet.
A különféle arckifejezések, így az ásítás helyes megragadása is, régóta az akadémiai oktatás szerves részét képezte. Az ilyen és ehhez hasonló ábrázolásokkal a festők a fiziognómiában való jártasságukat bizonyíthatták. Munkácsy is ismerte ezt az akadémiai gyakorlatot. A tanulmányfej előbb Almássy Taszilóhoz került, aki Munkácsyval együtt festőnövendék volt Düsseldorfban. Tőle vásárolta meg – több másik Munkácsy-tanulmánnyal egyetemben – a Szépművészeti Múzeum 1900-ban.